2016. július 13., szerda

érvek istenünk ellen


avagy elköteleztem magam, hogy sherlock holmest bármiféle nemben, formában vagy idősíkon tönkre fogom tenni
kamasz sheriarty au, főszerepben: talán a kelleténél egy kicsit több suffering™ (megcsúszott a kezem, bocsi), ráfogomnyi korhatár, kevéske (sok) ooc - amit előszeretettel tinédzser fejükre olvasok.
/ elkélne neki egy második rész is; egy pofon nem pofon, ugyebár.
(közben töméntelen mennyiségben nirvanát hallgattam, {őt} keressétek)


  Mindennapjai szinte már kegyetlenül egyhangúak voltak - mintha ez őt bárhol is érdekelte volna. Azonban mióta műveletlen mocskok közé kellett mennie - az anyja iskolának és hasznosnak nevezte -, különös vonzalmat fedezett fel egykori dögunalmas délutánjai iránt.
  Az a fajta ember volt, aki sokkal magányosabbnak tűnt tömegben, mint egyedül; ez persze ugyancsak nem izgatta. Mindenféle érzelmet megtagadott, s halottian merev tekintettel vonult be az osztályterembe. 
  Szóval, Sherlock Holmes iskolába jár.
  Szülei eredeti terve fiuk normálissá avanzsálása volt; ötletük nem kifejezetten vált be. Sherlock pár nap alatt nem csak osztálya, de az egész iskola dilinósává vált. Ennek sem kerekített túl nagy feneket, csendes békességben kucorgott a leghátsó padban, miközben orosz kémikusokról olvasgatott. Tökéletesen megvolt a maga kis világában.
  Praktikái, melyeket odahaza bevetett, itt is rendkívül értékesnek bizonyultak: a kölykök idióta, gyerekes beszólásai süket fülekre találtak, ő pedig egészen láthatatlanná, érzékelhetetlenné vált. 
  Persze voltak egyedek, akiknek szemet ütött az isten faszán ücsörgő világtalan; Sherlock vékony, törékeny alkata és alapozott hírneve miatt tökéletes célpontjává vált bárminemű testi bántalmazásnak. Valaki egyszer megmondta: különcnek lenni nem életbiztosítás.
  Pár hónap után mindenki kölcsönösen utált mindenkit.
  Többnyire kedvenc időtöltésének hódolt: barom osztálytársait, tanárait, az utcákon végighaladókat figyelte, és aprócska mozzanataikból, grimaszaikból, ruháik ráncaiból élettörténeteket rakott össze. Általában hamarabb markában volt egy-egy titok, pletyka, minthogy az útra kelt volna a népek között. Hatalma volt - még ha nem is tudott róla senki -, és élvezte.
  
  Volt egy rövidke időszak, mikor leszálltak róla - vihar előtti csend, ugyebár.
  Aztán a nagymenő fenegyereket, Duncan Bowmant megcsalta a csodaszép barátnője egy harmadosztályú elsőssel; Sherlock pedig nem bírta megállni, hogy ne közölje ezt kidüllesztett mellkas kíséretében a sértettel. Duncan nem volt elragadtatva.
  Azon a csütörtöki délutánon senki sem járt jól: Sherlock orra még életében nem dagadt fel akkorára, és világossá vált számára, hogy a "te tyúkfaszú, büdös nyavalyás" szókombináció igenis létezik. Bowman a galibázó srácot sem kímélte; Finlay Cheshire hatalmas kötéssel az arcán érkezett péntek reggel, és attól a naptól kezdve nagy ívben elkerülte a felsőbb éves lányokat. 
  Duncan persze kavarhatta a szart, ügyeletes barátnői sosem tudták meg, mik zajlanak kapcsolataik szőnyegei alatt. Párkapcsolat: egy téma, mely megfejthetetlen volt Sherlock számára; el nem tudta találni, mi olyan kibaszottul élvezetes egy hím s egy nőstény túlfűtött, ruhátlan csárdásában. Ha ő megvan mindez nélkül, másnak miért van rá ily elfojthatatlan ingerenciája?
  Nem értette.
  Nem is törődött vele; egészen egy novemberi irodalomóráig - amiket történetesen utált, s ezen még az emlegetett alkalom cselekvései sem tudtak változtatni.
  Egy fiú tartott kiselőadást a vallásról.
  A neve James, James Moriarty; Sherlock meglepődött, hogy kutatótúrái során sosem ütközött a srácba, sőt. Ez idáig fel sem tűnt neki, hogy a világon van. Azonnal kés alá vette: James középmagas volt, szinte már alacsony - ezen még lakkcipője magas sarka sem segített -, sötét vászonnadrágot viselt, hozzá gyűrődésmentes, patyolatfehér inget. Rövid, koromszín tincseit szálra pontosan simította feje bal oldalára; zavarba ejtően pontos, igényes. 
  Sherlock erősen a sápadt, érzelemmentes arcra koncentrált, a fiú vonásaira, miközben az magyarázott; na meg a hangjára. James gyönyörűen beszélt, örömet okozott hallgatni. 
  Hát még amiről szónokolt! Sherlock magasról tett Istenre, vallásra és zsidókra, azonban Moriarty lágyan csengő hangja egészen a témához láncolta. Felkeltette az érdeklődését. Fél pillanatra riasztotta is a gondolat, hisz még egyetlen órát sem ült végig ilyen mértékű nyugalomban.
  Azután egész nap mosolyognia kellett: kiderült, James Moriarty-ba sokkal több értelem szorult, mint azt gondolni merte volna. Fél óra üres szövegelésbe egy nép múltját tuszkolta bele, intelligensen adagolva a jótékonynak tetsző mérget. Csupa negatív dologról beszélt, mindezt pink selyemszalaggal, aranytálcán nyújtotta át. 
  Volt benne valami, ami nem eresztette Sherlock tekintetét. 
  (A különcség, persze.)
  James létezésének felfedezésétől kezdve valamivel lelkesebben járt a pokol intézményébe. Kifigyelte: a fiú az első sorokban ült az ablak mellett - orcáját mindig angyalian világította meg a napfény -, általában jegyzetelt vagy az ujjaival játszadozott. Megesett, hogy sután hátrapillantott, és kerek három másodpercig bámult rögeszmésen Sherlock arcába; ilyenkor a fiú mindig valami furcsa érzettel konstatálta: James Moriarty különleges, és roppantul ijesztő.
  Na meg, csábos pofikája vonzza a bajt.
  A szemeszter végére Sherlocknak sikerült magasabb szintre emelni nemlétező kapcsolatukat: mindketten nézték, ahogy a másikból még a szart is kiverik.
  Jamest eleinte középosztálybélinek kategorizálta; a népek nem rajongták körbe, de nem is utálták, közösítették ki. Ő csak volt, és örült, ha békén hagyták. Ám egy idő után - Sherlock nem emlékezett; akkor valószínűleg még nem rajongta körbe Jimet - pletykák kezdtek terjengni; amolyan jóféle, homárpletykák. 
  És akkor már csak az volt meglepő, hogy nem Duncan Bowman szállt elsőként a fiúra, mint légy a szarra. 
  Egyetlen végzetes hiba csúszott csupán a műveletbe: Jim látványosan imádta az arcát, és allergiás reakciókat váltott ki belőle, ha ott érintették meg. A toronymagas izomagyaknak más nem is kellett, kihasználtak minden adandó pillanatot, hogy öklüket Moriarty csinos arcocskájával összecsókoltassák. Volt idő, mikor nézni is rossz, ahogy a srác ül a lépcső alján, véres-nyálas zsebkendőt szorongat, és mindenféle fémekkel próbálja hűteni feldagadt képét.
  Senkinek sem tűnt fel. Sherlockot szinte már zavarta, hogy soha senkinek nem tűnt fel
  Szemet szúrt neki viszont, hogy róla - úgy tetszett - leszálltak a nagy melákok. Ugyan olykor-olykor alacsony IQ-szintre utaló megjegyzéseket tettek irányába, ezek azonban nem sok vizet zavartak. Néha persze szíves-örömest visszaszólt volna - töméntelen információ birtokában -, de jobbnak látta kerülni a bajt. Nem különösen sajnálta az arcát - inkább a kezeit féltette -, meg odahaza sem észrevételezte senki, ha történt vele valami komolyabb, mégis biztosabb kimaradni az ilyesmikből. 
  Ezek sem lehetnek az ő gondolatai.
  
  Január végébe torkollott az idő, Sherlock az iskola utcájának sarkán toporgott, dugi csikkjét szívogatva. Hálát adott Jim istenének, amiért senki sem járt arra - ugyan tizenhat évesen nem volt problémás cigarettázni, persze, a szülei utálták a cuccot, mint a szart -, és mélyre tüdőzve a füstöt, hatalmasat sóhajtott. Csend, nyugalom és..
   – Na hogy ityeg, öcsi? – Még idejében csusszant le a járdaszegélyről, nehogy Bowman ki-tudja-merre-járt tenyere a vállára telepedjék. – Hóó, hisz haverok vagyunk. Nemde? 
  Ó, persze. Még mit nem.
  Duncan mellett ott tobzódott a sleppje is, nagyban meresztgette mind az értetlen szemét, nem kívánt lemaradni semmiről. Sherlock megeresztett egy, a világ minden gyűlöletével fűtött gonosz-nézést, miközben minduntalan kibújt Bowman barátinak szánt öleléséből. Valamit nagyon akartak.
   – Szóval..
  Duncan hosszú percek után rájött, hogyan fordíthatná hasznára a helyzetet; s eme újonnan szerzett tudását ki is használva, a suli felé kezdte terelgetni Sherlockot - aki megkísérelte minél intenzívebben leszarni a körülötte folydogáló, gyanús eseményeket, nem túlzottan nagy sikerrel. Izomagyú barátja tekintete ádázul csillogott.
   – Aha, szóval.. – Duncan idiótán forgatta a szemét, közben óvatosan megérintette Sherlock feléje eső karját. – Úgy hallottam..
  Felszisszent. Lágy, mégis szúrós hanglejtés; Bowman így cserkészi be áldozatait a buzi-témával.
   – Ha a tudományosan alá nem támasztott szexualitásom milyenségéről kívánsz értekezni, nem épp a legalkalmasabb pillanatban fogtál el. – Sherlock fellépett a járdaszegélyre, ajkaihoz érintette a cigarettát, közben undorodva ugyan, de átkarolta Duncan nyakát - jó közel, nehogy bárki más hallja. – Vajon mit szólna a drága Melissa – összekoccantotta fogait –, ha megtudja, miket nem műveltek. Te meg Christopher Hawkins. Hemm? – Lassan távolodott el, közben szavai nyomatékosításaként a fiú mellkasára vágott. Olyan sherlockosan gyengén.
  Nem volt bonyolult egy egyenlet: Duncan mindenkit megcsalt; a legutóbbi fekete bárány - Felicity - pedig "burgundi bor" rúzst használt, azt az igazán ribancos-félét. Olyat, ami bárhol meglátszik. Mellélépés: a lány ajkai vékonyak és keskenyek, Sherlocknak volt szerencséje távolról ismerkedni velük. Bowman inggallérján, melyet pulóvere kapucnija alá próbált elrejteni, duzzadt, vastag száj nyomai éktelenkedtek. A srácnak túltömény levendulaillata volt; egyetlen ember használ olyan parfümöt.
  Két szekundum kellett neki, hogy ezen következtetéseit levonja. Újabb fél, mire megállapította, Duncan nem repes az örömtől; ezt a gyomrában feléledő, szúró fájdalom is igazolta.
  És hirtelen úgy érezte, valami idióta tini drámába csöppent. Újabb ütést mértek rá, most szegycsontjára célozva; szájürege megtelt nyállal, vékony ujjai közül kihullott a félig égett csikk.
  Nyakigláb srác volt ugyan, de mérete és izmai nem álltak szinkronban. Duncan két istenes pofon után vállainál fogva felrántotta, és az út túloldalán parkoló kocsijához rángatta. Úgy tűnt, eljutott a tudatáig, miféle hatalma van annak a nyurga fiúnak; ha kettejük kis titka kiszivárog, Moriarty helyett minden padban blowman neve szerepel majd.
   – Már nem azért.. de... – A vére a szájában kissé összezavarta. – Végiggondolhatnád, kivel kezdesz ki...?
  Ó, ó. Ő sem tudta, mikor kell belakatolni a száját, és elhajítani a kulcsot. Duncan kivágta az autó első ajtaját, és úgy intézte a taslikat, hogy a fiú baljával a vezetőülésre nehezedjék. Akkor aztán erejéből rácsapta a nyílászárót.
  Sherlock nem akart üvölteni, de csontjai ritmustalan recsegése minduntalan hang kicsikarását kívánta. Később konstatálta: nem is a fájdalom idegesítette igazán, hanem hogy Duncan tudta, melyik kezére sújtson le. A hegedű.
  Kábult volt, szemét izzadtság és könnyek marták. Sosem sírt, és szerette volna, ha ez így is marad. Bowman erős ujjait érezte az állára fonódni, ahogy arcát az övével szembe rántotta.
   – Úgy gondolod? – Aggodalom, meglepettség és feneketlen gyűlölet ült az ifjú szemében.
  Sherlock törzséhez szorította sajgó karját, miközben kirázta magát Duncan szorításából. Mélyre kellett ásnia, hogy szavaihoz elegendő erőt találjon:
   – Úgy gondolom.

  Vizsgálatokra sem volt szüksége, hogy tudja, eltört a karja. Ez volt a minimum.
  Hosszú órákat ücsörgött a váróban, és megkísérelt láthatatlan maradni egy díszként funkcionáló pálmafa lombjai mögé süllyedve.
  Nyilvánvalónak találták, hogy verekedésbe keveredett. Aztán alulmaradt, és náluk kötött ki.
  Gipsz, mosolygó zöld almás matrica; az ellátással az apja számláját terhelte, akinek fel sem fog tűnni az egész. Az volna csupán meglepő, ha otthon találná.
  Mélykék sáljával kötötte fel a karját, hazafelé sétálva még két csikket elszívott. Tovabámult a lélekre telepedő ködbe, közben azon tanakodott, miért ilyen kellemesen nyomasztó aznap minden.
  Majd' megállt a szíve, mikor anyját a konyhában találta. Violet nem az a fajta nő volt, aki akár egy csipetnyit is értett volna a főzőtudományokhoz, sőt. Már az csodálatraméltó, hogy a konyhát megtalálja.
  Az ajtó halk, csikorduló neszezésére riadtan kapta fel a fejét, kezéből a tésztába hullott a fakanál.
   – Sherrinford? – Majdnem.
   – Sherlock. – Némán sóhajtott, ahogy elfordította arcát.
   – Oh. Te jó ég. – Violet maga volt az álszentség és a fejfájás emberi kivetülése. – Mi történt veled? – Lassan lépett el a pulttól, egy kósza tincsét a füle mögé hajtva. Sherlocknak azonnal szemet szúrt anyja új fülbevalója; ezek szerint volt rá esély, hogy Siger Holmes hazakerült az elmúlt pár napban.
   – Semmi, igazán semmi. – Gyerekes mozdulattal kitért Violet érintése elől. – Hagylak dolgozni, mama.
  Futtában még jeget szerzett, meg egypár cukorkát a fogasok alatti asztalon heverő kerámiatálból, amit a soha meg nem érkező vendégek számára tartottak fent.
  Szobájába felérve - miután könyvek százait s cafatokra szaggatott jegyzetek sírhalmát arrébb rugdalta - első dolga volt kínok kínjával levakarni magáról véres-izzadt ruháit, majd egy szál alsóban elterülni bevetetlen ágyán.
  A percekkel ezelőtti "kellemesen nyomasztó" "kényelmetlen és borús" jelzőkbe torkollott. Nem tudott úgy elhelyezkedni, hogy gipsze ne nyomja agyon, és a póz számára is előnyös legyen. Fájt mindene - leginkább az arca -, és hirtelen újabb taslikként érték a gondolatok, melyek szerint társaságra vágyik.
  Szeretett egyedül lenni (legalábbis meggyőzte magát, hogy jó ez így neki).
  Végül felpattant, átszökdécselt a szeméthegyen, s irodaszékében foglalt helyet. Fél kézzel kiügyeskedte a cukrot a fóliából, aztán papírt szerzett magának meg csonka ceruzát, és hogy lelke végre nyugalomra leljen, érthetetlen egyenletek tömkelegét véste fel.

  Elkerülték, a lehető legmesszebbről. Duncan Bowman képét többet nem is látta abban az évben - pedig épp hogy átléptek februárba.
  Hosszú kabátjában démoni árnyalakként suhant végig a folyosókon. Aznap (február négy, csütörtök; ezt adta ki a naptár), mikor is úgy döntött, indokolatlan lépéseket tesz egy közel sem egészségesnek tetsző kapcsolat kezdeményezésének érdekében, rendkívül kihalt volt minden. Délután fél három körüli időpontot választott; Jim - akinek heppje volt véletlenszerűen felbukkanni és mindig elkésett - ekkortájt már minden bizonnyal végzett elfoglaltságaival.
  És valóban.
  Ugyan tudta, hol találja a fiú szekrényét, bizonyos YES HOMO NO SAPIENS feliratnak köszönhetően még könnyebben fellelte. Valaki idegesítő pontossággal és gondossággal, szép, szabályos kerek betűkkel mázolta fel. Az igent vörös, a nem szócskát zöld színnel.
  Ölében két tucatnyi könyvet egyensúlyozott, mikor a nyitott szekrényajtóhoz ért. James ráérősen rendezgette a cuccait, s - valószínűleg a halotti csend meg üresség kiengeszteléseként - félhangosan dudorászott. Sherlock elnyúlt percekig bámulta a furcsamód piszkos, billegő lakkcipőket, aztán cselekedetre véve magát, köhintett egyet. És karja tartalmát nagy robajjal a földre zúdította.
  A másik először abbahagyta a felettébb kellemes, ám pokolian hamis dalolászást, majd stabil álló helyzetbe rendezte magát. Végül kilépett a szekrényajtó homályából, és feldagadt, horzsolásokkal díszített orcája dacára felvont szemöldökkel mérte végig Sherlockot. Hatalmasra meresztett, sötét pilláit egy szekundumra sem volta le zargatójáról; Sherlock kezdte kényelmetlenül érezni magát.
   – Ohh. Föl kéne szednem, ugye? – Jim komisz félmosolyt varázsolt sápadt arcára.
  Amaz sóhajtásnyit hezitált, majd vállat vont.
   – Nem bánnám.
  Aztán csak álltak egymással szemben, és fél pillanatra Sherlock kétségbe vonta Moriarty feltételezett intellektualitását. Stószba rendezni, majd tulajdonosának visszaszolgáltatni egy-két enciklopédiát, nem tűnt bonyolult feladatnak.
  James monoton mozdulattal behajtotta szekrénye ajtaját, majd féltérdre ereszkedve szedegetni kezdte levegőben lebegő, leendő barátsága zálogait.
   – Vicces ember vagy te, Sherlock Holmes. – Figyelmesen csúsztatta át a rakást a másik ölébe, közben végig mereven bámulta az említettet; kinek arcát enyhe pír lepte el, s érdeklődő kifejezés telepedett meg rajta. Jim drámaian sóhajtott, majd hozzátette: – Nem kiskegyed az egyetlen, aki rögeszmés-eszelős módban mások után nyomoz.
  Moriarty újra eltűnt a doboz belsejében, fél perccel később pedig Sherlock szekrénye felé bandukoltak háromnegyed részt szellemes gondolatok és egy Jim arcához szorított, fém vajazókés társaságában.
   – Szóval, nekünk barátoknak kellene lennünk – vetette fel a kisebb, mialatt tartotta Sherlocknak az ajtót.
   – Nem akarod te azt.
  James tátogott, mint halaknál szokás, meg pukkanó hangokat imitált.
   – . Épp az imént ejtettél affért előttem. Nem tudom nem célzásnak elkönyvelni.
  Kiléptek az épületből. Szinte arcon csapta őket az odakünn tobzódó, jeges levegő; Jim nyakát behúzva, mellkasa előtt karjait összefonva battyogott; the napoleon of crime feliratú pulóverében és borús égkék széldzsekijében, na meg így, összerándulva még kiszolgáltatottabbnak tetszett.
   – És.. mit is akarunk mi ettől? – Moriarty ide-oda billegette szopott gombóc fejét - igen, a lenyalt haj, amit Sherlock ki nem állhatott -, felvázolva összevissza negyedórás, komolyabb ismertségüket. – Furcsa. Közutálatnak örvendek, ugyebár.
  Sherlock hallgatott. Most, hogy ott toporgott mellette, beszélt hozzá, már nem volt annyira érdekfeszítő. Pillanatok alatt kiismerte, tudta, mivel fog következőleg előrukkolni - legalábbis így gondolta.
   – Nem vagy valami beszédes – Jim csettintett a nyelvével, közben újra a homlokához szorította a kést. –, de hisz! Ezt eddig is tudtuk. Szóval, hazakísérlek. – Csak semmi hirtelenkedés. – Magadat okold, Mr Ominózus. Rád fogok szállni. – Zsebébe csúsztatta a kést, sandán Sherlockra pislantott. – Avagy: ismerkedünk.
  Nem tagadhatta, tetszett neki az ötlet, mégis csuklóból leszerelte.
   – Messze lakom. Nagyon messze.
   – Ahogy tetszik. Akkor te kísérsz el engem.
  Inkább hallatszott ellentmondást nem tűrő parancsnak, mintsem barátságos felajánlásnak.
  Talán James úgy tervezte, ellazultan cseverésznek majd; Sherlock nem tudta, mit is várnak pontosan egymástól. Beszélgetés helyett Jim szótlanul vacogott, ő maga pedig a sálját baszkurálta: sehogy sem akart jól állni az a vacak. Cseszettül fájt a karja.
   – Hallottam, kikezdtél Bowmannel – törte meg Moriarty a közibük telepedő, cseppet sem kínos csendet. – Mert te már csak ilyen vagy, ugye?
  Kötekedős.
  Sután elbámult Jim feje fölött, nem felelt.
   – Jó, oké, belátom. Felesleges bármit is kipréselned magadból; mindent tudok rólad. – Színpadias sóhaj Jamestől. – A bátyádat még ismerem is. Bízzunk Istenben, ellenpéldája leszel ennyi hangyás Holmesnak.
  Ez új volt. Mycroft és Moriarty? Minden bizonnyal lehet annyira bizarr, mint amilyennek hangzik.
  Jimék házáig a maradékot süket némaságban tették meg. Sherlock viszketett a gipsz alatt, láthatatlanul próbálkozott kínjai enyhítésével. A lakás előtt egy sarokkal a másik megunta nézni, ahogy szenved, s kedélyesen átnyújtotta a vajazókést.
  Megfékeztek a lépcsősor előtt. Jim kotorászott egy sort a zsebében, majd diadalittasan meglengette kulcscsomóját.
   – Szóval, barátom. Mielőtt még hápognál egy sort, hogy nem jössz föl, mert oh, egyórás ismertségünk nem garancia, vagy netán meg talállak erőszakolni..
   – Persze. Kis léptekkel. A siker felé – szakította félbe "hevesen", lépve egy nagyot hátra. – Így, holnap, rendben, szia.
  Azzal köd előtte, köd utána. James szelíd, magasba szökött szemöldökökkel bámult utána.
   – Eh, az utóbbira még igény is volna.. hát, szia.

  Barát. Van egy barátja. James Moriarty a barátja.
  Tizenhat év kellett, hogy efféle gondolatai legyenek? Egyszer mindent el kell kezdeni.
  Eleinte nemigen érintkeztek; óráik után összefutottak a folyosón, s együtt baktattak sült, égett szagú némaságban. Jim gyakran kísérelt meg hangulatot teremteni, vagy egyszerűen csak beszélt, téma, értelem nélkül; Sherlock pedig elbűvölten hallgatta.
   – Betekintést szeretnék nyerni a fejedbe – mondta egyszer James váratlanul. – Mennyire messzi az a messze?
  Sherlock cigarettát kutatott kabátja feneketlen zsebében, miközben az iskola lépcsőjére leültek.
   – A káoszt tudni kell uralni – felelte, ajkaihoz emelvén a csikket.
   – Király vagyok, Holmes; csak nem látni a koronám.
  Halovány mosoly jelent meg az arcán, majd Jim felé fordult, s megkínálta portékájával. Az nemet intett a fejével.
  Délutánjukat az utcán elhaladók megfejtésével, és a cigi körbeadogatásával töltötték. Moriarty kiselőadást tartott mindenféle isteni csodáról, átokról; sápadt, újabban igencsak összevert arcát kísértetiesen köd meg füst lengte körbe. Sherlock azon töprengett, hogy bírja ez a gyerek a gyűrődést; szinte kétnaponta, hogy friss sérüléseket fedezett fel Jim egyre halottibb színeket öltő arcán, kezein.
   – Köhm. Szívesen felkönyörgöm magam, de pozitív irányba tolná az imidzsem, ha te magad hívnál fel. – James rövid, meglepő módon zselémentes hajába túrt. Úgy, kócosan még inkább Sherlock faszívébe csempészte magát; mintha pont ez lett volna a cél.
   – Oké, oké – sóhajtotta. – Mindenből akkora felhajtást csinálsz, akár a kezed kérném meg.
  Moriarty édeskés mosollyal állt fel, kezét feléje nyújtva. Ő egypár pillanatot hezitálásra fecsérelt, ugyebár, közvetlen testi érintkezés, aztán mégis Jimbe kapaszkodott, s felhúzatta magát.
  A távolsággal semmi bajuk nem volt, sőt. Ahogy sötétedett, oldódott fel köztük a hangulat; Sherlock érezte, egyre inkább melege van - ez társáról nem volt elmondható. James apró szökkenésekkel tarkította szapora lépteit, ahogy szokta, nyakát behúzta, kezeit mélyen a dzseki zsebeibe süllyesztette.
  A kerítésnek támaszkodva figyelte, ahogy Sherlock fél kézzel kiügyetlenkedi táskájából a lakáskulcsot, majd az épület tüzetes megvizsgálása után feltárja előtte a bejárati ajtót. 
   – Ha egészen véletlenül szembetalálnád magad holmi vérben forgó szemű, ziláló, kócos nősténnyel, mondd, hogy oltári klassz napod volt, nem történt semmi, és szeretlek, mama. – Sherlock unott mosolyt eresztett, átvéve, s a díszes fogasra felaggatva Jim dzsekijét. – Tizenkét százaléknyi esély; a szobám a lépcsőn fel, majd balra, a második ajtó. Kérlek, vedd le a cipőd, a mama nem szereti a koszt.
  Moriarty kétélű áhítattal futtatta körbe pillantását a falakon, méregdrágának tetsző képeken, makulátlan szőnyegeken, függönyökön, majd Sherlockon. Zavarba ejtően széles vigyorral, mindent végigtapogatva követte a fiút, és megjegyzéseket tett a faragott képkeretek vájataiban megtelepedett, belőle allergén reakciókat kiváltó porra. (Továbbá minden apróságra, ami egyszerű emberi szemnek az istenért sem tűnne fel.)
   – Woá. – Jim szája sarka gúnyolódva emelkedett meg, miközben széttárt karokkal forogni kezdett a szoba közepén. Lábfejével óvatosan könyveket meg papírgalacsinokat rugdosott ki a képből; ím hát a híres-neves Mr Holmes lelkének keszekusza kivetülése, vetetlen ágy, gyűrött ingek, alsóneműk szanaszét, tintapacák, cafatokra szaggatott jegyzetek, lombikok és kellemes titokzatossággal elegyedett kénszag. – Megengeded? – Felvont szemöldökkel a káosz ölelte íróasztalra bökött.
  Sherlock elegáns intéssel meghajolt, szabad utat mutatva ezzel az ördögnek. 
  Egész éjjel az asztali lámpa halovány fényébe öltözve kuporogtak az asztalnál, egymást szórakoztatva tudásukkal. James az instant egérfogó elkészítését ecsetelte - John, a lusta, sánta macska idegölésen kívül semmire sem jó -, furcsán ragyogó szemmel, ceruzavéget rágcsálva. Nézni is jó, hát még hallgatni.
   – Hű-ű, de okos itt valaki. – Sherlock szemeit forgatva toloncolta arrébb a srácot. 
   – Rasszista! 
  Ajkait bámulta: Jim csücsörített, majd komolyságot szimulálva megkocogtatta csuklóján a nemlétező karórát.
   – Megeshet, hogy mennem kéne. Világok esdekelnek feloldozásért.
  Hosszú, visongó csendesség. Ő végül vállat vont, s keserédes félmosollyal lekísérte a fiút. Moriarty magára rángatta a mélykék széldzsekit, aztán váratlan felindulásból magához szorította Sherlockot. 
  Megölelték, konstatálta. 
  Gyűlölt mindennemű testi kontaktust; kellemesen csalódott. Jim vékony karjai biztosan, mégis gyengéden fonódtak köré, ő pedig igyekezett fél karjával viszonozni a gesztust. Egyikükre sem vallott az efféle, túl sok érzelmet követelő cselekvés.
   – A késed – kapott észbe, kardigánja zsebéből előrántva a fémeszközt. – Védekezni, ha netán-tán megerőszakolni talál valaki. 
  James halkan felröhögött, ahogy ruhája ujja alá gyűrte a vajazókést. 
   – Ilyesfajta veszély nem engem fenyeget – felelte, közben gyanúsan Sherlock felé forgatta hatalmas szemeit. – Tik-tak, óra ketyeg, 'éjt.
  Azzal egy suta intés következtében Jimet elnyelte az éjszaka. 

  Tavasz; ez idő tájt követnek el öngyilkosságot Izlandon az emberek.
  Sherlock mélységesen utálta, hogy igen komoly érzések vannak tulajdonában - mégsem tett ellenük. Ideje nagy részét javában Moriarty macskahomloknyi kuckójában töltötte; rajongott a srác különösen otthonos, ámbár szegényes lakásáért.
  Jiméknél minden ijesztően öreg, őskőkori volt. A negyediken éltek; két szoba, egy konyhának csúfolt luk sütővel meg mosogatógéppel, és a nappali, amit tíz lépésből körbe lehetett járni. James élőtere rozoga emeletes ágyból, az azalatt tespedő poshadt, borszagú kanapéból, szemben íróasztallal, polcos szekrénnyel - melyen mindenféle gyilkos szert tárolt -, meg egypár bőröndből állt. 
  Meglepő módon a szüleit egyetlenegyszer sem találta odahaza, Jim pedig nem erőlködött taglalni a történéseket. Örültek, hogy egyedül lehetnek.
  Kettecskén.
  A foltos ülőgarnitúrán foglaltak helyet, Moriarty ölében karcos laptopja, nála John, a krákogva doromboló cica. Újabban felkerült "közös hobbik" nevezetű listájukra a nem e világi értelmi szintet képviselő, drámai sorozatok nézése; kritizálták a roppantmód kiszámítható cselekvéssort, a fogyatékos hősöket, és egymásnak dőlve röhögtek minden apróságon. Élete egyik legboldogabb szakasza volt ez.
   – Hiszel Istenben? – kérdezte Jim mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül.
   – Csak magamban hiszek.
   – Mit is vártam.. – Csengett a hangja, mikor nevetett. – Hát a hidrogén-hexakloro-platinátban hiszel-e? 
   – Cöh, Moratórium Professzor, hagyjon már. 
  Míg ő rágyújtott, Jim feltápászkodott, hogy kávét készítsen. Nonszensz gyönyörnek, cél nélküli lazulásnak tervezték a szombat délutánt, rengeteg illegális élvezetet okozó cuccal megspékelve. Sherlockot nem érdekelte, honnan szerzi James az efféle dolgokat - a srác néha emlegette, nem véletlenül van mit ennie minden nap -; mikor vele volt, minden végtelenné, határtalanná vált: összefolyt a lét.
  Moriarty letette a gépét, s tömény koffeinmérgezését kortyolgatva leste a mellette füstöt pöfékelve merengő fiút. Tekintetét végigvezette Sherlock állán, kusza tincsein, hosszú szempilláin. Tétova mozdulattal a földre helyezte no.1 mommy bögréjét, közben továbbra is rezdületlenül őt bámulta. 
   – Le foglak smárolni – vetette át lábát Sherlock térdein, mire az abbahagyta itala lefetyelését.
   – Üm, kösz a figyelmeztetést.
   – Zavarna?
   – Az egész lényed zavar.
   – Oh, végtelenül kedves vagy.
   – Aha, tudom.
   – Én meg magasról leszarom. – Azzal közelebb hajolva, egy kecses mozdulattal kikapta Sherlock ujjai közül a csikket, s lassú lelkességgel beleszívott. Arca centikre volt az övétől, ahogy szabaddá engedte a virgoncul kavargó füstöt. Évek kellettek, mire Jim ajkai Sherlock szájára nyomódtak.
  Lázas borzongás vette át teste fölött a hatalmat; nagyot nyelt, elvörösödve, dacból csak azért sem nyitott a csókra. James karikás szemei mosolyogtak, orrát az övééhez dörgölte. Sosem látta még ennyire boldognak - egyáltalán; Moriarty élvezte valaha is a létezést?
  A világért sem vallotta volna be magának, de élvezte. Mintha egész idő alatt erre vágyott volna. (Szóval Mr Holmesnak vannak érzései és vágyai. Különös.) 
  Hagyta, hogy megpuszilja a szája sarkát, aztán kihámozza ujjai feszes szorításából a bögrét, elnyomja a cigarettát, majd leüljön - egyenesen az ölébe. Végtelen pillanatokig bámulták egymást; James kajánul vigyorgott, ő pedig próbálta lenyelni torkában dobogó szívét. Tettetett dühvel, szemét forgatva vonta szabad karját Jim nyaka köré, ajkaira rántva a fiút. Mindent szabad, sze-re-ted őt.
  A nyelve a szájában: Moriarty-nak keserűség és kávé és omlós fájdalom íze volt; többet, többet. Képtelenség betelni vele. Csípője felől csiklandós érzet lüktetett ritmustalanul, ahogy a király szapora ujjai feltérképezték annak trónját. Továbbra is pilláit görcsösen leszorítva, tompán felszisszent. Jim semmivel sem törődve, óvatosan harapott felső ajkába, kezeit pólója alá csúsztatva. 
   – Nocsak – kuncogott bele Jim a csókba. – Sir Holmes, máris magáévá tenne? – Ujjai apró lábakat imitálva masíroztak el egészen Sherlock ágyékáig. Huncut mosollyal elhúzódott. – Testünk reakciói, melyet képtelenek vagyunk kontrollálni. Barátságos figyelmeztetés: látván az ön jelenlegi fizikai állapotát, engedélyével eme nagyvilági, súlyos terhet saját vállaimra helyezném. 
  A gipszből kikandikáló, vékony ujjakra fonta az övéit, közben ismét Sherlock szájára hajolt, aki a kölcsönzött csókokat kedélyesen dobálta vissza. 
  Jim, ha éppen nem túlvilági gyönyörrel a hangjában nyöszörgött vagy embertelen finomsággal kedvese ajkát rágcsálta, halkan, tördelve sutyorgott: törött szárnyú angyalom, angyalom, angyalom, törött törött törött
  
  Néha, mikor Jamesszel volt, azt hitte, álmodik. Minden annyira egyszerű, kiszámítható, mégis csodálatos ilyenkor.
  Eszébe sem jutott a gondolat, mely szerint szégyellnie kellene magát, hisz gyakorta férfival hál; pont magasról tett az egészre. Sherlockot nem érdekelte, ki mit szop le éjjelente, kinek az ágyában, miféle indokkal - hülyén és idegenül hangzott volna tőle, de a lényeg, hogy boldog légy.
  Rengeteg időt töltött Jimmel; lehet ezt még fokozni? Mindent sötétségben, lelkük homályos fátyla mögött tettek; kívülről úgy tetszett, közük sincs egymáshoz: csak két stréber idióta, akik favicceket mondanak egymásnak.
  A március gyorsan elszaladt; Sherlock kezéről lekerült a gipsz, csupán egyszerű, kórházszagú gyolcsot csavartak különösen sovány csuklója köré. Moriarty pedig, mintha kikerült volna izomagyú osztálytársaik perspektívájából: megestek olyan hetek, mikor Jim arca sértetlen és gyönyörű, körbecsókolgatni való volt. 
  Azonban valami nem stimmelt.
  Sherlock nem is értette, hisz James egyelten rándulásából tudta, teát vagy kávét kíván-e másnap reggel a fiú. Mégis; Jim napról napra hűvösebb lett - kívül-belül egyaránt -, s ő el nem tudta találni, mi baja van. 
  Nem hagyott nyomokat maga után, ahogy ez idáig tette, most sem beszélt a szüleiről, online kereskedelméről. Sherlock ekkor döbbent rá: Jim magánélete mezítelen, olvashatatlan előtte. Kapcsolatuk két, magáról sokat gondoló kölyökről szólt, kik csukott szemmel kapargatták a lét felszínét. 
  Viselkedése nem árulkodott komolyabb problémáról: továbbra is határtalanul kedves volt vele, hülye poénokat sütött el, acsarkodott, cigarettázott és feltétlenül szerette. (Sherlock megingott, mégis mindent elhitt; szüksége volt valaki szeretetére, törődésére, még ha magának nem is vallotta be.)
  Ott volt minden az orra előtt, Jim aprólékosan előkészítette.
  Figyelmeztette.
  Jeleket küldött, mintha akarná, hogy megállítsák.
   – John, cic-cic-cic.. – Mindenféle kacat között guggolt, kötéses kezét a macska felé nyújtva. Imádta nyomorgatni a cicust, valamilyen szinten John kárpótolta a kutyájáért. 
  Ölében a döggel törökülésben helyet foglalt a koszos kanapén, s fejét hátradöntve bámulta az ablakon túli komor, fekete magányt. Egy csillag sem volt az égen aznap éjjel.
  Mikor észrevételezte, Jim meg a kávé sehogy sem akaródznak megérkezni, gyors terepszemle után feltápászkodott. Két lépés volt a kémiaszertárként funkcionáló szekrény; a fiú ismertségük óta még nem nyitotta ki előtte a fityegő ajtót. Jegyzeteket sem mutatott meg neki, mindig fejből diktált, firkálgatott mindent; az effajta bizalmatlanság nem csillogott kifejezetten fényesen Sherlock szemében. 
  A pasid cuccai közt turkálni nem szép dolog, szólt volna rá egy normális anya; aki, ugye, nincs.
  James Moriarty több volt, mint zseniális. 
  Sherlock nem tudta, mit nyálazzon át legelőször; teljesen új világ kapui tárultak fel előtte. Jim nem csak a patkánymérget fejlesztette ki, de ezeregy másik gyilkos szernek életet adott. Kudarcait galacsinok formájában tárolta; sikertelen küldetései szomorú sírhalomként tornyosultak a harmadik polc fenekében. Sherlock tökéletesen tudatában volt annak, amit tesz: engedély nélkül kavarja fel James elméjét.
  Ujjai mélyre túrtak a kupacban: valami keménybe ütközött. Tétován rámarkolt, s rántotta ki a dolgot a halott jegyzet halom alól: egy csőre töltött pisztoly.
  Szíve kihagyott két ütemet.
  Kismilliónyi alternatívát futtatott le pár másodperc alatt; egy sem adott választ a miért? kérdésre. Régi barátai, a komisz kis hangok fejében újra megjelentek: jim jim jim jim j-i-i-i-m! Feketén itta a kávét, the devil's best friend-es pólót hordott, de gonosz nem volt. 
  Gyilkos sem.
   – James? – A suttogást nem hallaná, erényes szólásra azonban nem volt ereje. – James!
  Cipője orrával arrébb tessékelte Johnt, és kisietett a szobából. Ide-oda kapkodta tekintetét, szerelmét mégsem találta. Elpárolgott talán.
  Jegyzet a konyhaasztalon: királyod a tetőn sasolja Isten lehúzott rolós országát, s szemeidből csillagképeket rak az éjszaka bánatos függönyére. Földi nyelven: "tali odafenn, oszt tudjukmi". Nagyot nyelt, s zsebébe gyűrte a kicsiny papírdarabot.
  Külön lépcsősor vezetett a tetőre, ahol többnyire tizenévesek drogoztak meg szerelmeskedtek. Jim előszeretettel ült ki oda, és gondolkodott, a jó ég tudja, min. Sherlock, maga elé tartva a pisztoly, szapora léptekkel vágott át a kellemesen hűvös, üres téren; párját egy telegraffitizett kéménynek dőlve találta meg. 
   – Ez egy vicc, ugye? – Hali, benne vagyok
  Moriarty lassan fordult felé, vonásai a fegyver láttán is ugyanolyan nyugodtak maradtak. Az elkeserítő valóság.
   – Ez egy játék, kedvesem – felelte, ellökve magát a talajtól. Álltában leporolta gyűrött ingét, s közelebb lépett Sherlockhoz. – Az élet. 
  Csillag sehol, Jim sápadt arcán a harmadik negyedében leledző hold szikkadt fényei táncoltak sántán. (Sátán.) 
  Sherlock összehúzott szemmel bámulta, törzse mellé engedve a pisztolyt - amit pillanatokkal később a másik váratlan, heves mozdulattal kikapott merev ujjai közül. 
   – Ez az egész Isten szórakoztatásáért létezik csupán. Fantasztikus, nem? Röhög a magányodon. – Jim saját homlokához szorította a pisztolyt, felemás vigyorral az arcán. – Tudja, hogy utálod, így még hangosabb. Drága szívem...
  Nem tudott megszólalni. Mondania kellett valamit, de képtelen volt hangot kipréselni magából.
   – Unom. Annyira kibaszottul unom az egészet, érted? – A cső lejjebb vándorolt, Jim arcának ívét követve. – Bele fogsz bolondulni, mert ja, nem érted. Soha nem fogod megfejteni, miért. – Mintha csókolni kívánná, a fegyver nyaldosta Moriarty szája sarkát.
  Pislogott: tehát Jim szenvedett.
  Pislogott: és élvezte. 
  Pislogott: ő pedig múlandó, törékeny boldogságában fulladozva ezt észre sem vette. 
  (Pislogott: Jim függött a káosztól, és unatkozott.) 
  A szituáció tényleg vészesen hasonulni kezdett Duncan péniszvicceihez.
  A fiú arcát fürkészte, torka teljesen kiszáradt. Közel állt hozzá, hogy észrevegye: James pupillája kitágult. Testünk reakciói, melyeket képtelenek vagyunk kontrollálni. Fél, vált nyilvánvalóvá számára. 
   – Hiányozni fogok. Mindenhol engem látsz majd, és beleőrülsz. – Jim mosolygott, mikor ujja szorosabban fonódott az elsütő billentyűre. Mintha mondta volna, szeretlek; legalábbis Sherlock ezt kívánta hallani.
  Tompa puffanás volt, a test idegesítően lassan kezdett hátrafelé zuhanni. 
  Csillag sehol.
  Ezt nevezik az epilepsziás rohamok softcore kis tesójának: évezredeknek tetsző percekig csak állt, s mereven bámult maga elé, izmait megfeszítve; mire elméje megtisztult, nem tudta, hol van, kicsoda ő, és mi okozta a sokkot. 
  Ott volt Jim, haloványan mosolygott, feje körül egyre terebélyesebb vértócsa. Sherlock térdei megrogytak.
  Biztos volt benne, hogy nem tudja megtenni. S mégis, alig másfél lépésre hevert előtte, fennakadt szemekkel, istenére vigyorogva. 
  Valóban nem értette.
  
  Alig kapott levegőt, mikor izzadtságában fürödve, néma üvöltéssel kivágódott az ágyából. Gyolcsos kézfejét az orrához nyomta, zilálva a szobájában hullámzó szeméttengerre meredt.
  Violet - meglepő módon - ott csücsült mellette, idegesen ujjait tördelve. Nem szólt semmit, nemes egyszerűséggel csak volt, mint olaj a tűzre. 
   – Sherlock...? – Eltalálta a nevét; nem sok jót sejtetett.
  Kókadtan biccentett, minden rendben, álmodott csupán.
  Valami végtelenül borzalmas, kegyetlen történésről. Álmodott. Biztos volt benne.
  Anyja keze félszegen túrt kócos fürtjei közé, aztán sietve kitipegett. Talán ez is csak egy álom. 
  Egész teste remegett, amint kicsoszogott a folyosóra. A mosókonyhát vette célba, friss, illatos póló és nadrág igényei kielégítése képen. Kótyagos volt a feje, valami igencsak keserű szájízt hagyott maga után; kellemetlen, szúró érzet a csuklójában, blokk az agyában. 
  Sokk.
  Mint hófehér ingen bíborvörös foltok. Vér. 
  A felismerés hatalmas pofonként ingatta meg; az ajtófélfának támaszkodott. Nem emlékezett, semmire sem emlékezett.
  Egy valamit azonban tudott: James Moriarty megölte magát.

  (Ő pedig belebolondult.)

2 megjegyzés:

  1. Na jó, kikészítesz, és én hálás vagyok érte. Lételemem az angst, és te pink masnival átkötve, aranytálcán tálalod fel. Minden pillanata csodás, tartom magam ahhoz, hogy fantasztikus képekkel dolgozol, éreztem a cigaretta és a szürke, párás idő ízét a számban.

    VálaszTörlés
  2. (Már a harmadik napra fatálisan kikészültem, szóval ohh)
    .. Szóval szőröstül-bőröstül felzabállak, te jó ég, köszönöm, újra kedvet kaptam ezen témakörben tombolni-rombolni.

    VálaszTörlés

© Agata | WS
x x